Október 9., csütörtök

Eléggé fáradtan keltem, ugyanis hajnali kettőig azzal a bizonyos Krisztával beszélgettem. Tök klassz csaj lenne, ha nem kéne élőben találkoznom vele, és nem látnám, ahogy csavargatja a haját, meg fogdos miközben idegesítő hangon vihog. Mint Edina. Na azért ne essünk túlzásba. Edinával a közösségin se jó beszélni.
Ma már rendesen ment a tanítás, ugyanis Gáboron és Virágon kívül mindenki visszatért közénk. Zsolti is befejezte végre a szimulálást, szóval folytathatta előttünk az undorító kolbász-túrórudi párosának megevését. Egyébként ilyet először csak fogadásból evett, de állítása szerint egész fincsi volt, szóval azóta rászokott. 
Rajzon egy álmunk lerajzolása volt a feladat. Nem is vacakoltam, egyből tudtam mit fogok csinálni. Egy szűk sikátor fölött felhőkarcolók tornyosultak, amik befelé dőltek, így az utca még szűkebbnek tűnt, az ablakok pedig olyanok voltak mintha milliónyi szempár nézne rám. Ez egy visszatérő álmom, hogy itt állok ennek a kis utcának az elején. Teljesen egyedül, az éjszaka közepén. Azt hiszem nagyjából 6 éves koromban kezdődhetett, amikor Greg barátom mesélt egy horrorsztorit egy ilyen sikátorról. Vladárnak annyira tetszett, hogy el is kérte óra végén, hogy megtartsa emlékbe. Mit ne mondjak, nagyon szívesen odaadtam neki. Miután kiértékelték az enyémet, kényelmesen elhelyezkedtem és vártam a szokásos műsort. Reni vs Vladár párharcot. Üresen adta be a lapot. Mikor Vladár megkérdezte mi ez, azt felelte, hogy nem emlékszik az álmaira. Visszafojtottam egy kitörni készülő röhögést, és figyeltem Vladár arcszíne hogyan változik át vörösre az idegességtől. Egy rajztanárt se láttam még ennyire kiborulva. Bár Reni engem is ki tud borítani. Vladárral még akár barátok is lehetnénk.
Duplamatek után az osztályfőnök jött be a terembe Renihez, hogy megbeszéljék ezt a rajzórai incidenst. Nem akartam hallgatózni, szóval inkább elmentem addig a büfébe egy melegszendvicsért meg valami sütiért. Annyit csíptem el a szünet végén, hogy az ofő megpróbálja megbeszélni Vladárral, hogy Reni készíthessen egy új rajzot, és annak az osztályzata kerüljön bele a naplóba. Micsoda kiváltság. Bezzeg én Kardosnál nem kapok ilyen lehetőséget. Az egy dolog, hogy minden órán engem feleltet, de azt csak azért, hogy biztosan meg tudjon majd buktatni év végén.

Délután átugrottam Ricsihez kicsit videójátékozni. Elmeséltem neki, hogy Krisztával elég sokat beszélek, és igazából kedvelem, mire teljesen kiakadt. Persze elmagyaráztam neki, hogy csak a neten, de még akkor is ordibált velem. Állítása szerint az ilyen csajok miatt kerül a legtöbb pasi az elvonóra vagy börtönbe. Van benne valami. Bár szerintem ez az összes csajra igaz. 
Mikor hazaértem, csak annyi időm volt, hogy segítettem a nagymamámnak behordani amit vásárolt, felkaptam egy ronggyá gyűrt füzetet, és indultam is a korrepetálásra. Reni kicsit megviselten, de ragyogó mosollyal nyitott ajtót.
-Szia. - köszönt, és észrevette közben a füzetet a kezemben.
-Hoztam füzetet. - emeltem fel büszkén.
-Haladunk. - nevetett. Kérte, hogy amíg angol házit csinál olvassam el a Tartuffe című rövidített művet.
-Szeretni fogod. Rövidített. - nyújtotta át.
-Igazad van, biztos odaleszek érte. - mondtam gúnyosan, és az asztalra könyökölve a homlokomat a tenyerembe temettem. Közben a szombati verseny felé kalandoztak el a gondolataim. Elképzeltem ahogy Kriszta ott fütyül nekem a pálya mellett, és viháncolva tapsikol minden egyes bemutatott trükkömnél. Utána elképzeltem Renit valahol a rajongótömeg közepén ácsorogva. Közömbös arccal tanulmányozza minden egyes mozdulatomat, és csak akkor húzódik egy apró félmosolyra a szája, mikor a tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik. Milyen jó pillanat is. És most itt ül mellettem, ugyanolyan közömbös arccal rágja a ceruzája végét és próbálja lefordítani a mondatot. Apropó angol..
-Nincs is holnap angolunk. - jelentettem be minden előzmény nélkül.
-Tudom, jövő héten lesz. - válaszolta fel sem nézve a könyvből. Ez fura.
-Miért csinálsz csütörtökön jövő hétre házit? - kérdeztem.
-Mert nagyon nem megy az angol, és gyakorolnom kell. - nyögte ki vonakodva. Majdnem kicsúszott a számon, hogy ha már úgyis össze vagyunk zárva ilyenkor, legalább tudnám angolból korrepetálni. De miért akarna pont engem? Eléggé bizarr lenne.
-Érdekes. - végül csak ennyit mondtam, és ismét a nyitott könyvre meredtem. Nagyjából átolvastam a művet, bár majdnem leragadt a szemem, és végül egy óra elteltével össze is csuktam.
-És most? - kérdeztem két ásítás között.
-Jaj, bocs akkor elpakolok és kezdhetjük elemezni. - csukta össze a füzetét.
-Nyugodtan csináld meg a decemberi házid, van időm. - Cortez vs Reni: 1-0. 
-Haha. - csak a szemét forgatta a gúnyolódásomra. Még csak meg se sértődik? Lehetetlen, hogy valaki ilyen semlegességet érezzen egy embertársa iránt.
-Megnézhetem? - nyújtottam a kezemet a füzetéért. Értetlenül nézett, de végül odaadta. Életemben nem láttam még ennyi helyesírási és nyelvtani hibát. Nem akartam már az összesbe belekötni, de az utolsó mondatnál majdnem sírógörcsöt kaptam. Meg is mondtam neki, hogy ilyen nyelvtan biztosan nem létezik, mire megpróbálta kikapni a kezemből a füzetet és visszatérni az irodalomra. De makacskodva tovább olvastam és még néhány mondatába belekötöttem. Ezt addig csináltuk, amíg mindketten már csak röhögtünk rajta. Nincs mit tenni, borzalmas angolból. Végre valami amit nem csinál jól. Persze a rajzon kívül.
8 körül végeztünk, és már indulni is készültem, de Reni apukája elkezdett kérdésekkel bombázni. Végül a gördeszkázásnál kötöttünk ki.
-Jól megy köszönöm, szombaton versenyem lesz. Tényleg. - fordultam ezúttal Reni felé. -Virággal eljöhetnétek. 
-Komolyan? - kérdezte meglepődve. 
-Persze, egy csomóan jönnek a suliból. - vontam meg a vállam. Azt hiszem Cortez vs Reni: 2-0. Ez szép húzás volt tőlem.
-Persze, megyünk. - mondta végül egy kis hezitálás után. Láttam rajta, hogy zavarta amit mondtam. És ettől rettentő boldog lettem. Végre valami érzelmet láttam az arcán. Igaz, hogy a csalódást, de jobb mint a közömbösség.