November 20., csütörtök

Kicsit még mindig emésztett a bűntudat, hogy nem tudtam feltenni Reninek egyetlen kedves kérdést, amiből talán egy értelmes beszélgetés is lehetett volna. Eléggé meglepődtem, mikor reggel megpillantottam Reniék kocsiját közvetlen a lépcsőknél. Elsőként Virág szállt ki, aki egyből nyújtotta Reninek a karját, de ő csak mosolyogva leintette. Mondjuk miért is lepődök meg, hogy a kis stréber egy napot se bír hiányozni a suliból? És én miért örülök ennek? Ahogy odasántikált hozzánk, egyből feltettem neki a kérdést minden bevezető nélkül.
-Hogy van a bokád?
-Egész jól. - biccentett egy halvány mosoly kíséretében. 
-Pszt, jön Kinga. - csitított el minket Dave. Pont a legjobb pillanatban. Próbáltam elkapni a tekintetét, de lesütötte a szemét. Mégis mi baja van? Ő akarta a legjobban megtudni, hogy Reni érez-e valamit.
-Hol van Zsolti? - ért oda hozzánk Kinga. Hű, neki is jó reggelt...
-Még nincs itt. - ásított Virág.
-Jó, akkor neked mondom, Dávid, de kérlek, add át neki. Ez  nem jött be! - persze arról beszélt, hogy Zsolti hajnali fél négykor felhívta Kingát, aki viszont éjszakára mindig kikapcsolja a mobilját, így ez a kísérlet sikertelennek bizonyult. Kicsivel később Ricsi is csatlakozott hozzánk, szintén felháborodva, mivel Dave őt is üzenetekkel bombázta az éjszaka. Tehát nem csak nekem volt álmatlan éjszakám. Ez azért megnyugtató. De ők tényleg csak azért vannak fent, hogy egymást szívassák. Ezért nekem nem érné meg. Végül kiderült, hogy az osztályból még András, Robi, és Zsák is telefonja is folyamatosan csipogott az éjszaka. Bár erre van egy egyszerű megoldás: le kell némítani. 

Délután hatra szokásosan átmentem Renihez az irodalom korrepetálásomra. Mint mindig, most is halálra untam magam. Ráadásul az irodalmon kívül egy szót se beszéltünk a két óra alatt. De mi a fenét hozhattam volna fel közös témaként? Mi az, amit szeret? A könyveken kívül? Nagyon nem ismerem igazából, csak tudom, hogy érdekel. Miután elemeztünk pár verset, és elolvastam egy rövidített kötelezőt, amiből először nem sokat értettem, már éppen indultam volna a kijárat felé, mikor meghallottam Reni feltett kérdését. Ami elég személyes volt.
-Mióta gördeszkázol? - kérdezte. Miért tud mindig meglepni? Hogy csinálja? Egyáltalán ez most hogy jött? Nem hezitáltam sokáig, hogy ne legyen feltűnő, hogy mennyire meglepett a kíváncsisága, így hát elkezdtem mesélni a gördeszkás karrieremről. Elmondtam neki, hogy már egészen kicsi korom óta csinálom és, hogy nemrég tanultam meg két átkozottul nehéz trükköt, amikről persze fogalma se volt, de azért kedvesen bólogatott. Azt hiszem tényleg érdekelte. Sőt, egész jól elbeszélgettünk a deszkás témáról, így majdnem fél órával később indultam el haza. Vegyes érzelmekkel léptem ki a sötét utcára. Miért olyan nehéz alapból ez az egész, ha lehetne könnyű is, mint ma este?